Talán mindannyiunk életében volt olyan pillanat, mikor egy múzeumban járva, vagy egy regény, esetleg filmes élmény hatására felébredt bennünk a vágy, hogy kezünkbe vegyünk egy igazi kardot.

Aztán vagy vettek nekünk a szüleink egy játékkardot, amivel aztán vadul hadonásztunk mindenfelé míg el nem törtük, vagy ennyi se jutott, s csak lemondó sóhajtásunkkal áldoztunk az el nem érhető vágyak képzeletbeli oltárán.

Mi, pécsi hosszúkardvívók hiszünk abban, hogy több van ember és kard között, semhogy egy múló sóhajjal lemondhassunk róla. Olyasféle régi, több ezer éven átívelő kapcsolat ez, mint amilyennel a lovasnép kapcsolódik a lovaikhoz, vagy amilyennel az emberiség egésze kötődik az általa megszelídített farkasok utódaihoz.

 

S habár a magyar már nem nomád lovasnép, s a világ népe sem karddal védi magát és értékeit, egy ilyen régi kapcsolatról mégsem törvényszerű lemondanunk. Ahogyan a kard is több egy sajátos formájú fémdarabnál, úgy a kardvívás is több, mint egyszerű sport vagy testedzés. Nem valamiféle misztikum, vagy titkos tudás, épp ellenkezőleg. Logikus, tudatosan felépített rendszer, amiben ükanyáink és ükapáink leleményességét csodálhatjuk meg, apró ablakot nyitva ezzel múltunkra.

Ez a jártasság az emberiség közös öröksége. Elsajátításán keresztül sportolhatunk, fejleszthetjük fizikai és szellemi képességeinket, segít nekünk olyan irányból tekinteni a múltra és önmagunkra, amilyen irányból más nem tudja megmutatni ezt nekünk. Nem utolsósorban hidakat épít a jelenben vívók és vívók közt, legyenek bármilyen neműek és lakjanak bárhol a világon. Mi, pécsi hosszúkardvívók hiszünk benne, hogy mindezekért vívni érdemes.

Garas Olivér