2018 november 30. - december 2. között Belgrádban került sor az idei Swordplay játékokra. Idén kilenc ország közel 60 versenyzője állt a pástra a Duna és a Száva találkozásának közelében álló impozáns, kissé futurisztikus épület kupolacsarnokában, az úgynevezett C Halls 2-ben. A rendezvényt nagy érdeklődés övezte, hiszen a háromnapos eseményre több mint 50.000 néző látogatott ki. A Pécsi Hosszúkardvívó Sportkört Garas Olivér képviselte. Az alábbiakban az Ő beszámolója által egy kicsit mi is átlhetjük az esemény hangulatát.
Üdvözletem!
Valahogy nem volt nagy kedvem megírni ezt a beszámolót Belgrád másodszori bevételéről, (vagy ahogy a helyiek ajkáról hallani suttogva, a "magyarok második eljöveteléről"), de aztán emlékezetembe idéztem, hogy "az a király aki önmagát legyőzi", szóval had szóljon.
Péntek 1 óra előtt nem sokkal indultunk el délnek Dáviddal és Mátéval (aki Kálmán) a bácsalmási határátkelő felé azzal a reménnyel, hogy gyorsan átkelünk, és én még odaérek a bolognai egykezesre. Terv szerint megérkeztünk, egyetlen autó állt előttünk a sorompónál, de az legalább jó sokáig. A magyar rendőrnő viszonylag kedves volt, kérte a személyiket, a jogsit és a forgalmit. A forgalmit áttanulmányozva megállapította, hogy az autó céges, majd megkérdezte, tudom-e, hogy céges autó átkeléséhez engedélyt kell iratni, továbbá akkor megmutatnám-e ezt neki? Én egy határozott igennel feleltem (az első kérdésre, mert tényleg tudtam), amit ő a második kérdésre adott válaszként értelmezett, és mondta, hogy rendben, akkor majd azt is megnézi. Szerencsére mégse próbálta meg, meg aztán nem is tudta volna, mert nem írtam ilyen papírt. Gond nélkül átjutottunk tehát a szerb oldalra. Ott háromsávos út fogadott impozáns épületekkel, meg néhány terelőbólya, amik teljes szélességében lezárták az utat. Egy pillanatra elbizonytalanodtunk, hogy akkor ez most így mi, de aztán észrevettük, hogy az út szélén a zúzottkő kupac, az nem csak úgy ottmaradt, az kérem rámpát képez a szegélykő tetejére és még azon is túl, ahol a félrehajlított kerítéshálóban ütött résen át, földúton lehetett a valódi szerb határátkelő ideiglenes konténere elé hatolni. Habozás nélkül megtettük, és nem bántuk meg, átengedtek.
Nagy sebességgel (de teljesen szabályosan) zúztunk végig egészen Belgrádig, és bár kis késéssel, de megérkeztünk az épülethez. Csak a háromsávos út rossz oldalán voltunk, és a sötétben nem találtuk a módját, miképpen lehetne megfordulni. Végül kilóméterekkel később, egy nyílvánvalóan kretén taxis bátorságán felbuzdulva, szorosan a nyomában haladva végrehajtottunk egy manővert, ami vélhetően nem volt teljes összhangban a helyi KRESZ-el, de legalább sikerre vezetett.
(Itt beiktattam pár nap szünetet az írásban, ugyanis elkapott valami pest(is), ezért az időmet teljesen kitöltötte a múlandóságomról való elmélkedés, amit csak a korai halálom feletti kesergés tört meg néha-néha. A kriptából írom ezen sorokat.)
A bolognai egykezes csoportomban nem alkottam semmi maradandót, két meccset veszítettem, aztán ugyanannyit nyertem. Nem baj, legalább kicsit mozogtam.
A nap legjelentősebb eseménye az volt, amikor többen rádöbbentek, hogy ellopták a telefonjaikat. Erre a hírre a szervezők is benyögték, hogy nekik meg előző nap a bérelt kameráikat és két laptopot. Mondjuk mondhatták volna hamarabb is, vagy zárhatták volna az öltözőket, akkor talán megelőzhető lett volna a további kár. Némi sehová se vezető toporgás után otthagytuk a rendezvényt és bejelentkeztünk a hotelbe. Nem volt rossz hely, de azért ez a négy csillag nem a tavalyi négy csillag volt, az is biztos. Másnapra frankón kipihenve ébredtem, ettünk egy svédasztalos reggelit a hotelben, és már a rendezvényhelyszínen is voltuk (Belgrada Fair). Továbbra is egy GameCon alrendezvényeként szerepeltünk, így itt a HEMA cuccban az ember még teljesen hétköznapinak érezheti magát.
Délelőtt a rapier ment, ezt nagyrészt néztük, de talán értelmesebben is eltölthettük volna az időt. Az egészből csak Csabi rapier-horgász technikája maradt meg bennem, aki sikeresen átpecázta magát az egyeneskiesésbe. Az idő nagyobbik részében Zoli sporttáskájával mászkáltam, amibe dupla vagy semmi alapon beleraktuk mindannyiunk összes értékét. Délután a hosszúkard csoportomban rendesen elhervadtam. Először Berki Andristól kaptam ki 4-2-re úgy, hogy eleinte még vezettem, és hiába láttam, hogy arra játszik, én támadjak, mégis megtettem neki ezt a szivességet. Nem vagyok okos, na. Meg is érdemeltem amit kaptam. Utána azt hiszem Gombás Bencével vívtam, a meccs nagyobbik részében ő vezetett, az utolsó kb. 6 másodpercben sikerül fordítanom. Ekkor már láttam, hogy továbbra sem vagyok nagy formában, magamhoz képest közepesen vívtam, már csak abban reménykedtem, hogy esetleg legalább a csoportból továbbjutok. Harmadik ellenfelem egy jó kötésű román srác volt, Catalin Ungureanu, aki kevés HEMA tapasztalata dacára nagyon határozottan próbált belemászni az arcomba, nem is csinálta rosszul, kéztalálatokkal tudtam elmenni tőle 8-2-re. Ezen a ponton megszólalt a vállamon a kisördög, hiszen már csak 1 pont kellett volna, hogy nyerjek, szabad volt egy kicsit kockáztatni, és mivel elég kiszámítható volt a fiatalember nyomulása, gondoltam megpróbálkozom egy markolatgombossal 3 pontért. Szépen olajozottan sikerült, és bár egy kicsit sajnáltam, hogy szegénynek e miatt ragtapasz került az orrára, azért ez egy kihagyhatatlan alkalom volt, ki tudja, rendes versenyen mikor kapok ilyesmire még egyszer pontot. A negyedik meccs előtt még reménykedtem, de aztán jött Andrei barátom, aki szintén román, ellenben nagyon sokat fejlődött az elmúlt fél évben, és jó formában is volt, így szoros küzdelemben, de 10-9-re övé lett a meccs. Egyébként meg is érdemelte, így ő lett a csoport továbbjutója.
Ami nem tetszett, hogy idén más szisztéma szerint bonyolították a mérközéseket, így a négy meccsem szó szerint órák alatt ment le. Az elsőt 19 óra körül kezdhettem, Andrei ellen pedig este 22:30 fele mentem. Lehet, hogy született nyugdíjas vagyok, de én ilyenkor már aludni szoktam, nem vívni. Éjfél előtt fél órával indultunk el az immár szokásos grillpartira a Terca főhadiszállására, ami egy olyan épületben kapott helyet, hogy azt elmondani sem lehet igazán. Az óriási betontömb hanyag eleganciával összehordott építőkocka-vár stílusban készült, amit feltehetőleg azóta is nagy megelégedéssel használ főhadiszállásul egy vámpír klán és egy itt felejtett KGB vallató különítmény az alagsorban.
A parkolóból való kijutás nem várt akadályba ütközött. Eddigre már csak egy sorompós bódé üzemelt, és mikor fizetni akartam a kártyával, a fickó non-verbális eszközökkel jelezte nekem, hogy kártyás fizetésre ezen a késői órán részéről már nincs lehetőség. Röviden megtanácskoztam a dolgot a fiúkkal, majd gesztikulálva tudomására juttattam, hogy részünkről pedig a készpénzes fizetés esik a nem megvalósítható kategóriába. A problémát végül a fickó oldotta meg, egy "dáváj" kiséretében felnyitotta a sorompót, és utunkra engedett minket. A grillpartin csak nagyon röviden tartózkodtunk, gyorsan bezabáltunk, és már indultunk is a hotelbe aludni. A lobby-ban szembesültünk vele, hogy elhagytuk a szobakulcsot, de szerencsére az ügyeletes portaszolgálatos ezt fél perc alatt orvosolta. Eléggé magam alatt voltam, folyamatosan kattogott az agyam azon, hogy mit kéne másképpen csinálni a felkészülés során, egyáltalán, hogy nem kellene-e egészen más megközelítésben vívni. Azért elég fáradt voltam, így gyorsan elaludtam.
Másnap már jobb passzban voltam, és egész jó mennyiségű barátságos vívást is sikerült összehoznom, amíg mások keményen küzdöttek az egyeneskiesésben. Szurkoltam a sajátjainknak, akik igazán jól is szerepeltek. Volt pár emlékezetes jelenet, például mikor a bolgár fiatalember rámászott Várhelyi Zolira, (csendesen kérődzik, igen jámbor fajta, pedig komisz bolgár nagyokat rúg rajta) és nemes egyszerűséggel tökön térdelte, aztán gyorsan még kétszer. Erre Zolinak is elfogyott a cérnája, és már éppen ott tartott, hogy megborítja a srácot, amikor odaértek a bírók, és a bottal közéjük csaptak. (Zoli állítása szerint inkább az ő fejére.) Bárhogy is, de a fiúk epikusan vívtak, Csabi hosszúkardban aranyat, rapierban egy bronzot horgászott össze, Várhelyi Zoli hosszúkard ezüstöt ért, Kiss Tomi pedig egy 4. helyezést. Idén is jó volt a hangulat, sokkal több vívó jelent meg mint előző évben, a szerbek továbbra is remek házigazdák, egyedül a bíráskodás színvonala esett érezhetően, és a meccsek eloszlása lehetett volna kedvezőbb. Mindennel együtt idén se bántam meg, hogy megjelentem, és az utolsó nap végére már a gyengébb szereplésen is túltettem magam, mert a megszerzett tapasztalatok kárpótolnak, és új ötletekkel a tarsolyomban fogok neki a következő évnek.
Garas Olivér